BÉBI-JÉZUS A SZENTHÁROMSÁG NEGYEDIK TAGJA

Van nékünk egy Atyaúristenünk, egy Jézus Krisztusunk és persze egy Máriával huncutkodó Szentlelkünk is, de mi mégis, így december vége felé nem őket, hanem egy csecsemőistent imádunk, aki nem vörösen, ráncosan, rondán és bőgve-üvöltve született mint mi, közönséges földi halandók, hanem pufókan, aranyosan, üdvözült arccal mosolyogva. Aki maszületett csecsemőként azzal ünnepeli saját világrajöttét, hogy ajándékokat hoz a gyerekeknek, amivel persze komoly konkurenciát támaszt a szegény öreg Mikulásnak, aki ugyan évszázadokkal fiatalabb nála, de mégsem csecsemőként ül fel a szánjára.

Gyanítom, hogy a csecsemőisten ábrázolásoknál az is szerepet játszott, hogy a szentképfestőknek egyetlen anya sem adta oda modellnek csecsemőjét annak két hónapos kora előtt.

Az is vicces, hogy a Jézuska-isten, még ha csecsemő is, a legcsekélyebb jelét sem adja isteni mivoltának. A négy evangélium hosszasan sorolja Jézus csodáit, de egy icike-picike csodát sem képesek a csecsmőistennek tulajdonítani.

Nem érdemes persze mindenen fennakadni. Azon sem, hogy egy birkaistállót egy városról, Betlehemnek neveztek el. Azon sem, hogy Szűz Máriát is figyelembe véve, a Bébi-Jézus ennek az egyistenhitű kereszténységnek már az ötödik istene, ha jól számolom. Tiszta szerencse, hogy csak karácsony táján kell őt imádni.